Mi ez az egész?

A BudapestScenes minden más cégtől/szervezettől 100%-osan független brigád. Pofátlanul szubjektív módon mutatjuk be Budapest számunkra izgalmas színtereit. Különleges tematikájú városnéző túrák szervezése mellett blog-unkkal igyekszünk a fővárost minél közelebb hozni a benne élőkhöz. A megjelent anyagok kizárólag a készítők írásos engedélyével használhatók fel bármilyen további célra!

Elérhetőségek

Elérhetőségek, képgalériák, ill. részletek városnéző túráinkról: www.budapestscenes.com info@budapestscenes.com +36 20 524 0547 (Somogyi Levente)

Komjúniti

Megjelenések, beszámolók

http://href.hu/x/g5y7 http://href.hu/x/g5yg http://href.hu/x/g5yb http://href.hu/x/g5y8 http://href.hu/x/g5yc http://href.hu/x/g5ye http://href.hu/x/gh6y http://href.hu/x/gpzc

2012. 01. 25. óta

2012.01.31. 13:03 Levi/BudapestScenes

A Nitrokémia gyár egykori föld alatti erőműve - Balatonfűzfő

IMG_1342.jpg 

Szerző: Somogyi Levente

Fotósok: Mudra László, Tuszinger Károly

Operatőr&vágó: Bankó Roland

Forrás: a Nitrokémia Zrt. által részünkre átadott információs anyagok.

A bejegyzés linkje szabadon terjeszthető (meg is köszönjük), de a teljes anyag (képek, cikk és videó) bárminemű további felhasználása kizárólag a készítők és a Nitrokémia Zrt. képviselőjének írásbeli jóváhagyásának birtokában lehetséges.

 

Mit keresünk mi Nyíregyházán Balatonfűzfőn?

A blog neve ugyan 'Budapest színterei', de ahogy az sejthető, nem fogunk kihagyni egy-egy érdekesebb helyszínt gras.jpgcsak azért, mert a főváros határain kívül található – bár a minimum 10 napos sztrádabérlet és az egyre barátságosabb benzinárak miatt később akár még erre is sor kerülhet. A jövőben is alapvetően Budapestre fogunk koncentrálni, de bármikor be-becsúszhat egy-egy ún. 'vidéki' helyszín. Hogyha pedig klasszikus indusztriál tetthelyről, egykor nagy jelentőséggel bíró üzemi területről van szó 50 méterrel a föld alatt, amely alapvetően 3 gigantikus föld alatti csarnokból áll, akkor az pláne felkelti a kíváncsiságunkat. A 2012-es év indításaként január 5-én épp ezért mentünk le Balatonfűzfőre, hogy megnézzük magunknak a Nitrokémia gyár egykori föld alatti erőművét.

 

'A fűzfőszag':

Az egész Balaton-felvidék nekem eleve az egyik szívszerelmem Magyarországon, ugyanis a nagyfateréknak Balatonalmádiban volt telkük. Ma már ugyan ritkábban, de még mindig le-lejárogatunk, kis pöcsös korunkban pedig gyakran előfordult, hogy akár 2-3 hetet töltöttünk lenn egyhuzamban. Amikor Budapestről lementünk 149518_124709837590417_116978455030222_158787_6582645_n.jpgAlmádiba (kezdetben 3 különféle Trabival, majd – nyilván narancssárga – Skoda 120 L-lel, a Hegyalja úton egy-egy kényszerszünetet beiktatva a felforrt hűtővíz miatt), a célhoz közeledve mindig megcsapott minket a 'fűzfőszag'. A balatoni falvaktól eltérő módon Fűzfő ugyanis alapvetően nem üdülőterületként jött létre: amikor az 1920-as években a kisváros mai arca elkezdett kialakulni, akkor a turizmus még csak a felső tízezer kiváltsága volt – és általában nem is a vízparti seggmeresztésről szólt. Az élesebb eszű emberek már évezredekkel ezelőtt rájöttek, hogy érdemes oda települni, ahol nem halnak éhen és nem volt ez másként ebben az esetben sem: Balatonfűzfőt gyakorlatilag a Fűzfői-öböltől kissé ÉK-re költözött (elsősorban) vegyi- és papíripar hozta létre.

 

A Nitrokémia gyár erőművének története:

A gyártelep történetébe nem szeretnék túlzottan belemászni. Egyrészt mert eleve nem doktori disszertációt terveztem írni a helyszínről, hanem inkább az élőben szerzett benyomásokat átadni, másrészt mert a Falanszter blogon nemrég (konkrétan egyetlen nappal azután, hogy mi lenn voltunk) jelent meg egy cikk (katt ide hozzá), amely pont az erőmű történetét mutatja be. Meg is kerestek páran, hogy "nem nyúlta le valaki a mi tartalmunkat?!", de erről szó sincsen. Néhány bekezdésben azonban mindenképpen érdemes kitérni az erőmű múltjára.

 

Az erőmű születése:

Az egész történet a 2 világháború között kezdődött, amikor is Magyarország éppen a trianoni ’béke’szerződés előnyeit évezte (amelyek számosan voltak). Az ország gyakorlatilag gúzsba volt kötve és mivel az I. világháborúban győztes hatalmak igyekeztek elejét venni minden hasonló balhénak a jövőben, megpróbálták hazánk hadiiparát impotenssé tenni. Megtiltották számunkra bárminemű légierő fenntartását, a hadsereg létszámát 35.000 főben maximalizálták, a fegyvergyárakat pedig leszerelték vagy komoly limiteket szabtak a termelésre vonatkozóan. Ennyire könnyen azért persze nem lehetett kifogni rajtunk, hamarosan létrejött egy titkos légierő (aminek persze a műszaki színvonala hagyott maga után ’némi’ kívánnivalót) és mindenki tudta, hogy abból semmiképp nem lehet baj, ha az ország mégis meg tudja védeni magát, ha valaki kopogtat a határainkon. Ehhez viszont akár lőporra is szükség lehet, így született döntés a Nitrokémia lőporgyár létrehozásáról. A gyár megépítéséhez a földmunkákat Balatonfűzfőn 1924 tavaszán kezdték meg.

 

A munkálatokat a korabeli szakemberek nem bonyolították túl: nem szerződtettek robbantási szakembereket vagy éppen bányászokat, hogy a föld alatt szépen méterről méterre kivájják a hegyoldalt – inkább hozattak az Alföldről egy raklap kubikost és ők a sumbawa-i fegyenctelep munkásaihoz hasonlóan csákánnyal, ásóval és
hasonló űrtekknológiai eszközökkel egyszerűen kiásták a hatalmas gödröket. Ezután beköltöztették a szükséges technikát, majd egy kisebb hegyet ráhordtak az egészre. Az ipartelepen a termelés végül 1926-ban kezdődött meg: Az erőmű első dolgozói - 1934.jpgmaga a lőporgyár a Nitrokémia, az erőmű pedig a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdonában és kezelésében volt és a munkások is a Salgó alkalmazásában álltak. Az erőműben 4 db 1917-es gyártású 12t/h teljesítményű kazán dolgozott.

 

 

 

Az erőmű első dolgozói - forrás: Nitroékmia Zrt. 

 

DSCN3680.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

 

DSCN3681.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

 

Az erőmű a II. világháborúban:

Az évek múltával a Nitrokémia egyre komolyabb megrendeléseket kapott, ezért az erőművet is folyamatosan fejleszteni kellett. Mivel a föld alatt a hely véges volt, az 1938-ban és 1942-ben üzembe helyezett 2-2 újabb kazánt már a mai Külszíni Kazánház helyén, a felszínen helyezték el.  Ezek egy ideig maximális teljesítménnyel tudtak dolgozni, de 1943-tól kezdve már erősen akadozott a szénszállítás. A vezetőség ekkor úgy döntött, hogy a háborúban álló országban némileg fontosabb a lőpor, mint a papír gyártása, ezért a szintén a balatonfűzfői Papírgyárat egy időre teljesen leállították. Ez egy időre még lehetővé tette a Nitrokémia termelését a háborús időszakban, de a vezetőségnek valószínű ezután is sok tarkóvakarós, számolgatással eltöltött percet okozott, hogy a gyár túlélését biztosíthassák. Ebben a helyzetben mint hab a tortán jött a munkások reakciója, akik kevesellték a bérüket és a sikertelen bértárgyalások után a legjobb munkások egyszerre jelentettek beteget, ezzel alagúti bakdaru.jpgkényszerhelyzetbe állítva a cég vezetőségét. Annyiban megvolt az okuk az elégedetlenségre, hogy a Nitrokémia munkásai jóval magasabb fizetést kaptak, mint a Salgó alkalmazásában álló, az erőműben dolgozó munkások és nem valószínű, hogy egy-egy műszak végén a közeli lakótelep valamelyik kocsmájában könyvtárában erről ne cseréltek volna eszmét. Az emberhez méltó fizetés mindenesetre jogos követelés volt, ugyanis tökös gyereknek kellett lenni ahhoz, hogy valaki itt vállaljon munkát. Eleve nem leányálom föld alatt dolgozni (különösen nem csillés, szénkirakó és hasonló munkakörökben), de a kazánoknak azért lehetett valami hőtermelése is, így a munkások jellemzően 40 fokos hőségben dolgoztak, a munka végeztével pedig sokszor a mínusz 10-15 fokos hidegbe mentek ki.

 

Alagúti bakdaru - forrás: Nitrokémia Zrt.

(Csak zárójelben azért jegyezzük meg azt is, hogy egy ilyen tettnek a következménye maximum egy komoly megfázás lehetett, de ha valaki műszak közben elhagyta a munkahelyét, abban már némileg komolyabb kockázat volt, ugyanis a bátor embert simán felhúzhatták az első fára egy ilyen akcióért. 1942. április 13-ától kezdődően ugyanis lehetővé tették a rögtönítélő katonai bírósági eljárás alkalmazását a munkahely elhagyása, a munka beszüntetése esetén – az ítélet akár kötél általi halál is lehetett.)

A lenti 40 fokban dolgozó embereket ráadásul munka közben még folyamatosan simogatta a szellőzőkürtőkön keresztül érkező (néha jeges) szél is – egy mai fejvadásznak tehát elég komolyan oda kéne tennie magát, hogy erre a melóra rábeszéljen valakit… A munkások követelését tehát valahol meg lehet érteni, viszont mivel korábban a tulajdonos Salgó a munkások kb. 30 százalékának negyedévente emelte a bérét, igazán komoly béremelésre a vezetés nem volt hajlandó. Ehelyett inkább kompromisszumként természetbeni juttatásokat kezdtek el osztani a munkásoknak: havonta fejenként 16 kg lisztet és 3 kg zsírt – a háborús helyzetet figyelembe véve ez simán kenterbe veri a legtöbb cég mai cafétéria-ját.

 10 oldal.jpg

                                Széntároló bunker építése - forrás: Nitrokémia Zrt.

A Nitrokémia a II. világháború idején több mint 4.000 munkást foglalkoztatott és a magyar haderő részére csak lőporból napi 20 tonna körül termelt. Kevéssé meglepő, hogy a német katonai megszálláskor, 1944. március 19-ével német figyelő őrség jelent meg Fűzfőn, ez azért valamivel biztosabban motiváltabbá tette a munkásokat… A harcok előrehaladtával azonban a többi hazai gyárhoz hasonlóan itt is kritikussá vált a termelés fenntartása – különösen mivel 1944 őszén már nemcsak nyersanyag nélkül kellett volna termelni, hanem ráadásul az erőmű tartalék szene is elfogyott. Innentől kezdve a munkások (legalábbis a kitelepítést elutasítók) szeme előtt egyetlen cél lebegett: igyekeztek minél több gépet megmenteni attól, hogy Nyugatra szállítsák őket. 1945. januárjában a berendezések nagy részét mégis elszállították, ám a Fűzfőn maradó – ezáltal pedig valószínűleg törvényszegő – munkások összességében mégis sikerrel jártak, hiszen a háború után a megmaradt gépekkel sikerült a gyártást újra beindítani.

 

DSCN3675.JPG

Kazán a jómunkásemberekkel (?) évben - forrás: Nitrokémia Zrt.

Fűzfőn a legkritikusabb napok természetesen akkor érkeztek el, amikor a front elérte a térséget. A fővárosban már több mint egy hónapja véget értek a harcok, bőven zajlottak a romeltakarító munkák, Fűzfő környékén pedig 1945 márciusának közepén jelentek az első szovjet felderítők. Március 19-ével (a német katonai megszállás után pontosan egy évvel) elkezdődtek a bombázások is, a gyárat és a lakótelepet is támadás érte – ez utóbbi azért különösen érdekes, mert a bombázásokat ekkor (a magyar légvédelmi tüzérség és a vadászvédelem szinte teljes halála miatt) már nem volt szükséges nagy magasságból végrehajtani, azaz a bombázótisztek vagy a pilóták viszonylag pontosan tudtak már célozni, mégis polgári célpontokat is elértek a hős felszabadítók. Az ipari területen hiába készültek fel a harcokra, hiába álltak le a gépek és hiába nem volt már elegendő nyersanyag, azért így is történt éppen elegendő robbanás és tűzeset, komplett raktárak égtek el.

 DSCN3669.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

DSCN3668.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

Mivel a föld alatti erőmű ekkor már rég nem dolgozott, a Fűzfőn maradt munkások itt rejtőztek el: az erőmű 560 méteres vasúti alagútja szolgált számukra menedékként. Az alagút természetesen csak szükségóvóhelyként működött, hiszen valójában a legalapvetőbb védelmi előírásoknak sem felelt meg. Ekkorra a munkások jó részét már kitelepítették a környező kisebb településekre, maga az alagút pedig alapterületét nézve kb. 2.000 embert volt képes befogadni. Már ez is elegendő lehetett ahhoz, hogy a civileket megvédje, de a hegyoldalban beljebb haladva ott voltak még a gigantikus csarnokok mélyen a föld alatt, amik szükség esetén szintén megvédhették az embereket. A hatalmas ventillátorok ugyan már nem működtek, de az évezredes elveken alapuló szellőzőkürtők valószínűleg elég friss levegőt szolgáltattak a benn tartózkodóknak. A maradást választók így relatíve biztonságban tudhatták magukat, hiszen elegendő oxigén volt a föld alatt, a fejük fölötti vastag földréteg komolyabb rombolóbombák ellen is megvédte őket, bombaszilánkok pedig csak az alagút keskeny bejáratán keresztül tudtak volna behatolni – az alagút pedig el is kanyarodik egy idő után. Más kérdés, hogy vajon miért nem valódi óvóhelyekre vonultak a fűzfői munkások – ugyanis Fűzfőn voltak üzemi óvóhelyek – a munkások valószínű jobban bíztak az erőműben, amelynek minden szegletét ismerték már ekkorra. Mindenesetre a fűzfőiek összességében szerencsések is voltak, hiszen mindössze 3-4 napig tartottak a harcok a környéken – 1945. március 23-án a szovjet katonák megjelentek Balatonfűzfőn (v.ö. felszabadulás&a Kánaán elérkezése). 

az alagút karbantartói.jpg

 Az alagút karbantartói - forrás: Nitrokémia Zrt.

A II. világháború után:

A háború után a Salgó helyett a Nitrokémia tulajdonába került az erőmű. Komoly rekonstrukciókat hajtottak végre és jó ideig bőven elég gőz volt a sztrovacsekben, az erőmű maximális teljesítménnyel üzemelt, azonban a széntüzelés folyamatos visszaszorulása lassan, de annál biztosabban végezte ki a Nitrokémia erőművét is. A szén használata évről évre egyre inkább gazdaságtalanná vált és az erőmű egyszerűen nem volt elég hatékony. A fogyasztása éves szinten 275.000 tonna szénnél tetőzött (kb. 11 ezer vagon), amely (ha mindennapos üzemmel számolunk) napi 750 tonna szenet jelent. Ahogy recsegett-ropogott az egész szocialista ipar, a szállítás is elkezdett akadozni és a kapott szén minősége sem volt az igazi (ami megint csak a hatásfok csökkenésével járt). A 60-as évek végén ráadásul megjelent a konkurencia az olajárak csökkenésével, Fűzfőn is hamarosan áttértek az olajtüzelésre. Tulajdonképpen ekkor történt az utolsó komolyabb változás: átalakították a tüzelő nyílásokat, égőfejeket építettek be stb. 

olajtartály építése.jpg
 

 

 

 

 

Olajtartály építése - forrás: Nitrokémia Zrt.

olajtüzelés (2).jpgA széntüzelés megszűnése már önmagában is egy korszak végét jelentette. Sok korábban nélkülözhetetlen szakember elég tisztességes pofont kapott: ahogy országszerte egymás után leálltak a széntüzelésű kazánok és a gőzmozdonyokat is elkezdték végleg kivonni a forgalomból, a munkásoknak szembe kellett nézniük a tényekkel (a makacs dolgokkal): itt már nincs kereslet a szaktudásukra. Sok régi szakma szintén gyakorlatilag eltűnt: a csillés, szénkirakó, salakos és társaik többé nem indulhattak az élmunkási címért. A körülmények Fűzfőn mindenesetre ezzel némileg barátságosabbá váltak: lassan megszűnt a nehéz fizikai munka (mihez képest persze…).

 

Olajtüzelés - forrás - Nitrokémia Zrt.

A föld alatti kazánok 1972 márciusában álltak le végleg, amikor az olajárak csökkenése megteremtette a lehetőségét a felszíni erőmű olajtüzelésre történő átállításának. 

 olajtüzelés.jpg

 

 

 

 

 

 

Olajtüzelés - forrás: Nitrokémia Zrt.

 

A föld alatti tér elrendezése:

16 oldal.jpg

Az erőmű alaprajza - forrás: Nitrokémia Zrt.

Maga a helyszín, a bejárt föld alatti terület tehát „csak” a Nitrokémia erőműve volt –maguk a termelő üzemek föld fölött helyezkedtek el. Az egykori erőmű fölött a talajszint tszf. magassága változó, mindenesetre az erőmű legmélyebb pontja 56 m-rel található a föld alatt.

15 oldal.jpgA 3 fő terem keresztmetszete - forrás: Nitrokémia Zrt. 

Az erőmű elrendezése pofonegyszerű: alapvetően 3 hatalmas, egymással párhuzamos elhelyezkedésű gigantikus teremből áll. Ezek a keresztségben az I., II. és III. terem nevet kapták, a teljes alapterületük csaknem 1.800 négyzetméter. A 3 terem közül kettő azonban 2 szintes kialakítású, így valójában több mint 3.000 négyzetméteres hasznos alapterület állt rendelkezésre (csak a 3 nagy csarnokkal számolva). Ezek közül a középső, II. terem 2 részre van bontva (mily’ meglepő: II/a és II/b) egy függőleges válaszfallal, tehát a terem valójában nem egy légterű. A 3 terem közül mindegyiknek más-más szerepe volt:

DSCN3670.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

 DSCN3671.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

Az erőmű szíve a II/b terem volt: itt a felső szinten dolgoztak a kazánok, az alsó szinten pedig a szénraktár volt: ide futott be a vasúton szállított szén.

A II/b terem felső szintje a 4 kazán helyével

IMG_1463.jpg

 

A II/b terem alsó szintje, az egykori szénraktár

 IMG_1393.jpg

 

II/a teremben történt a kazántápvíz előmelegítése.

IMG_1364.jpg

 DSCN3673.JPG

Forrás: Nitrokémia Zrt.

Az I. teremben zajlott az áramfejlesztés: itt voltak elhelyezve a kondenzációs turbógenerátorok (3.000 és 6.000 kVA).

ml_120105_017.jpg

 DSCN3676.JPG

Generátor (?) évben - forrás: Nitrokémia Zrt.

DSCN3678.JPG

Generátor (?) évben - forrás: Nitrokémia Zrt.

 

A III. teremben történt a füstgáz hevítése és elvezetése: a jobb oldali falon a négyszögletes nyílások a füstelvezető folyosók szájai. Bentről nincsen kép, de a bejárásról készített videón 2:13-tól 3:10-ig láthatóak a folyosók belülről.

 IMG_1374.jpg

IMG_1377.jpg

 

A 3 fő termen túl a következők alkotják az erőmű lényegi elemeit:

néhány szellőzőkürtő, amelyek így festenek:

alulról

IMG_1469.jpg

felülről bekukkantva

IMG_1485.jpg

felülről&kívülről pedig ilyenek

ml_120105_068.jpg

a kürtőkben egykor hatalmas ventilátorok dolgoztak, hogy elősegítsék a légcserélést

IMG_1359.jpg

A kürtők jellemzően a nagy termek végeiben helyezkednek el, de van egy a vasúti alagút közepén is: itt a víz által kioldott kőzetek mára szinte teljesen eltakarták az ipari múltra utaló jeleket.

IMG_1414.jpg

Épült természetesen egy hatalmas kémény

IMG_1482.jpg

a kéményhez tartozott 4 füstelvezető folyosó, amelyek a III. teremből indulnak.

A földfelszínt és az erőművet 2 ferde vonalvezetésű akna köti össze.

Felülről

IMG_1310.jpg

Alulról

ml_120105_012.jpg

A külvilággal ezek mellett egy vasúti sínpárt tartalmazó, 560 méter hosszúságú alagút biztosítja a kapcsolatot.

IMG_1400.jpg 

ml_120105_046.jpg

A fenti kiegészítő elemek közül különösen az alagút lenyűgöző. Az erőműtől délkeleti irányban légvonalban kb. 500 méternyire található egy (természetesen lezárt) alagútnyílás.

IMG_1427.jpg

Itt lépett be a föld alá az a vasúti szerelvény, amely a szenet szállította a kazánoknak. Az alagút 560 méter hosszú, egyetlen kanyar beiktatásával (kezdetben ÉNY-i, majd É-ÉNY-i irányban haladva) éri el a II. terem alsó szintjét.

IMG_1420.jpg

Esetünkben ez kifejezetten szerencsés vonalvezetés, mivel a nagy ívben kanyarodó sínpár egy elég hálás fotótéma, ml_120105_047.jpgazonban az igazán kvalifikált emberekben felmerülhet a kérdés, hogy miért is ezt a vonalvezetést választották. Ha nem középen tesznek be 1 nagyobb kanyart, hanem az alagút 2 végén 1-1 kisebbet, akkor némileg rövidebb lehetett volna az alagút. Kevesebb földmunkát kellett volna elvégezni a megépítéséhez (olcsóbb, gyorsabb építkezés), a mozdonyt kevesebb gőzzel kellett volna feltölteni, a szén hamarabb ért volna célba, kevesebb állagmegóvási munkát kellett volna később elvégezni stb. Igazán sokat nem tudtak volna spórolni persze, 20-30 méterrel lehetett volna rövidebb az alagút – mindenesetre így a vonal egyértelműen jóval többet halad (legalábbis manapság) beépítetlen terület alatt, lehet, hogy a mérnököknek ennyi volt a célja. A Nitrokémia képviselői szerint a pálya nem egyenes vonalvezetését a talaj geológiai viszonyai indokolták.

 

 Az alagúton történő szénszállítás egy érdekes kérdés volt, amire szintén valami okossággal kellett előállni. A föld alatt természetesen eleve kockázatos a munkavégzés - elég, ha a világon sok helyen föld alatt rekedt bányászokra gondolunk vagy épp csak arra a tényre, hogy ők a mai napig 'Jó szerencsét'-tel köszönnek egymásnak és idegeneknek is. Kevéssé lett volna tanácsos normál üzemű gőzmozdonyokkal szállítani a szenet az erőműbe, egyrészt a tűzveszély, másrészt az alagútban felgyülemlő füst miatt. Európa első föld alatti vasútja (a londoni Tube) pl. eredetileg gőzmozdonyokkal üzemelt, könnyen elképzelhetjük, hogy micsoda élmény lehetett utazni rajta - annak ellenére, hogy ott viszonylag egyenletes tempóban haladt előre az alagútban a vonat, igazán hosszú megállók nélkül (nem elfelejteni, hogy ez nyílt felhívás, hogy legyünk még büszkébbek a saját földalattinkra, amely az első az európai kontinensen és egész Európa első elektromos üzemű földalattija). A mi esetünkben azonban ahogy a vonat elérte a II. termet, megkezdődött a szén kipakolása, amely nem ment egyik percről a másikra. Mivel egy gőzmozdony elindítása/leállítása némileg bonyolultabb annál, mint hogy elfordítuk a slusszkulcsot, egy egészen különleges üzemű gőzmozdonyt használtak itt: az ún. 'szopós mozdonyt'. Ennek a szopós (tűznélküli) mozdony.jpgmozdonynak nincs égéstere, nincs fűtője, nincs szerkocsija, de pl. az erőátviteli berendezése szinte ugyanaz, mint a normál üzemű gőzmozdonyoknak. Indulása előtt előre feltöltik gőzzel, ami elegendő az oda-vissza 1 km-es menetre. Ez a mozdony nem is olyan régen még ki volt állítva szabad téren, a Papírgyár mellett, azonban most már sajnos nem tudtuk megtekinteni.

 

Az erőmű tűznélküli mozdonya - forrás: Nitroékmia Zrt.  

 

 

Az utunk Fűzfőre

 

A bejárás videóanyaga (HD felbontás, érdemes teljes képernyőn nézni!)

 

December legvégén sikerült valami nagyon finom kis vírust elkapni, ami gallyra vágott egy időre és így kezdhettem betegen a 2012-es évet. Január 5-én még mindig szarul voltam, viszont nem akartam újra kavarni, mivel egyszer már eltoltuk a látogatás időpontját és a csapatot is sikerült összeszervezni. Ezért a balatonfűzfői látogatást is így kellett megejteni, 3 óra alvással, egy dupla kávéval és 2 energiaitallal kihúzva a napot, viszont a lenn töltött idő alatt szinte teljesen elfelejtkeztem a betegségről, annyira magával ragadó a helyszín. Budapestről sikerült nagyjából időben elindulni és így még arra is maradt idő, hogy Kenesén az egyik srác javaslatára beugorjunk a Katica pékségbe – ezúton is ajánljuk mindenkinek, képet mindössze azért nem teszünk fel róla, mert egy tábla tanúsága szerint a pékséget fotózni (szigorúan!!!!) tilos és semmiképpen nem akartunk akkora kockázatot vállalni, hogy esetleg a balatonfűzfői körzeti megbízott irodájában kössünk ki. 7:30-as indulással 9:30-kor ott voltunk a 72-es úton a fűzfői ipartelep közelében és pár perces kavargás után megtaláltuk a Nitrokémia Zrt. épületét. Miután a csoportunk másik felét is sikerült idenavigálni (összesen kilenc fővel voltunk lent), a Nitrokémia tárgyalójában mindenki aláírta a felelősségvállalási nyilatkozatot és megkezdődött az eligazítás. A Nitrokémia Zrt. részéről 2 munkatársuk vezetett minket – egy középkorú úr és egy csinos fiatal hölgy – mivel a csoportban egy hölgy kivételével csak férfiak voltak (20-tól 89 évig terjedő életkorral), ez a felállás senkinek nem volt ellenére... Szép méretes térképeken megnéztük, hogy merre is fogunk haladni.

ml_120105_002.jpg

kész.jpgA balatonfűzfői ipari park alaprajza - forrás: Nitrokémia Zrt. 

Google Earth.jpg

"Fiatalemberek, 86 éve vagyok a világon, végigéltem a háborút, végigéltem a szociálizmust, most meg ebben a mocskos kapitalizmusban is élek. 40 évet lehúztam itt az iparban - ha valaki, hát én tudom, hogy Fűzfőn nem rejt semmit a föld! Nincs itt semmi látnivaló, maguk meg a huligánkodás helyett foglalkozzanak inkább értelmes dolgokkal!! (és főleg, menjenek borbélyhoz!)"

 

Ezután mindenki előkészítette a saját technikáját és elindultunk fölfelé a hegyoldalon (egyelőre kocsival). Pár száz métert haladtunk a területen (aminek persze már önmagában különleges atmoszférája van), majd egy kb. 10x6 méteres akna mellett leparkoltunk. Itt vezet le az egyik lépcsősor az egykori erőműbe, azonban mi egy mellette lévő épület ajtaján léptünk be. Itt egy csigalépcső

ml_120105_009.jpg

egy kb másfél méter szélességű, két és fél méter belmagasságú ferde aknába vezetett le.

ml_120105_010.jpg

A lefelé vezető út egyik fele lépcsősor volt, a másik pedig sima lejtő – szükség esetén a szállítást megkönnyítendő. Ahogy leértünk a folyosó aljába, közvetlenül fölöttünk egy kb. 25 méternyi magasságba vezető szellőzőkürtőt láttunk. 

IMG_1320.jpg

Ezekkel volt biztosítva a megfelelő légáramlás a föld alatti terekben – ez természetesen még napjainkban is elég hatékonyan működik, a vasúti alagútban az egyik kolléga ezért kapta fel a sapkáját egy "**** ** ******, lefagy a fülem!” felkiáltással.

 

Mivel a keletebbre eső lépcsősoron másztunk le az erőműbe, a kürtő alatt egyenesen áthaladva az I. számú terem "erkélyét" értük el.

IMG_1330.jpg

Korábban ebben a teremben dolgozott 2 turbógenerátor (egy 3.000 és egy 6.000 kVA-os) működött. Itt szembesültünk először azzal, hogy az erőmű gyakorlatilag teljesen ki lett belezve. Néhány vasúti kocsin és néhány kisebb szállító ml_120105_025.jpgkocsin kívül abszolút semmi eredeti felszerelés nem maradt meg. Ezeken túlmenően 1- 2 tucat műanyag kerti székkel találkoztunk lenn, ezeknek nem örültünk (legalábbis semmiképpen nem annyira, mint Vincent Vega), ugyanis miután a csapat közösen megvitatta látottakat, megegyeztünk abban, hogy könnyen lehetséges, hogy ezek a székek nem a 30-as évekből maradtak itt. Eredeti felszerelésekkel sajnos nem találkoztunk, ami viszont vigasztaló, hogy a Nitrokémia Zrt. jelenlegi munkatársai minden igyekezetükkel azon vannak, hogy legalább jelen formájában megóvják az erőművet.

 

Az azonban vitán felül áll, hogy az egykori erőmű csarnokai önmagukban, üresen is fantasztikus látványt nyújtanak és igazán tiszteletet parancsolóak. Ha az ember elképzeli mindazt a hihetetlen munkát, ami a 20-as években ezeket a csarnokokat létrehozta, akkor még nagyobb hatással lesz rá a látvány, különösen, ha összeveti az akkori teljesítményt a mai föld alatti építkezésekkel. Emellett annak ellenére, hogy az egész hely kong az ürességtől és az elrendezése is pofonegyszerű, mégis nagyon változatos képet mutat – leginkább a színvilág terén.

 

Igazán nagy föld alatti terek közül leginkább a Kőbányai Pincerendszerben szoktunk mászkálni nagyobb rendszerességgel és Kőbányát ilyen téren a fűzfői  erőmű kenterbe veri. Kőbányán a fehéren (mészkő) kívül nem igazán látni más színt, itt pedig a fehér mellett vörös, sárga és piros színek is vannak bőven. A fehér szín persze itt is domináns, a piszkosfehér (falak) mellett a klasszikus hófehér szín is jelen van lent, ugyanis sok helyen a salétrom kiválik a téglából. A többi szín persze viszonylag kevéssé autentikus és kizárólag a jó karbantartásnak köszönhető: sárga színűre a lépcsősorok és létrák vannak mázolva

IMG_1332.jpg

a piros-fehér szalagok pedig a II/b teremben igyekeznek megóvni a Nitrokémia dolgozóit, nehogy gondatlanságból elkövetett emberöléssel vádolhassák meg őket. A teremben ugyanis 4 hatalmas gödör látható, amelyek a 4 egykori kazán helyét világosan mutatják és ezeken keresztül gyönyörűen lehetne kb. 4 métert zuhanni az egykori szénraktárba.

IMG_1367.jpg

ml_120105_021.jpg 

Az erőműben kb. ennyi az összes veszélyforrás. Az egész építmény szerkezetileg látszólag gyönyörű állapotban van: van persze néhány létra/lépcsősor, amit már felzabált a korrózió,

ml_120105_041.jpg

de egyébként teljes nyugalommal járhat-kelhet az ember. A szellőzőkürtőkbe bemászva mondjuk lehet látni rengeteg téglát/sittet/egyéb anyagot, amik lepotyogtak és nem lettek eltakarítva, de ezt leszámítva az egész hely IMG_1351.jpgteljesen kulturált. 2008 és 2010 között a Nitrokémia több ezer m3 építési törmeléket szállíttatott el és ekkor különböző villamos- és szerkezetlakatosi munkákat is elvégeztek. Az erőmű területe manapság gyakorlatilag semmilyen komolyabb karbantartást nem igényel – persze a villamos fogyasztási helyeket időszakosan felülvizsgálják - a legkomolyabb rendszeresen elvégzendő munka az izzók cseréje. Így tehát a terület látogatásra alkalmas, azonban elég rendszertelenül szokták használni – legutóbb például divatbemutatót és kortárs képzőművészeti kiállítást tartottak lenn (utóbbiról képek ide kattintva láthatóak) - a hasonló föld alatti helyszíneken a magas páratartalmú levegő persze jót semmiképpen nem tesz a képeknek, Budapesten a Várkert Bazár története is erről tanúskodik. Mivel természetesen a Nitrokémia valamilyen formában szeretné a jövőben hasznosítani az erőművet, ők is erősen gondolkoznak, hogy mi is lehetne a befutó – jelenleg is elsősorban a kulturális célú időszakos kiállítások tűnnek a legreálisabbnak, de az elől sem zárkóznak el, hogy állandó jelleggel legyen lent valamiféle kiállítás – de annyi biztos, hogy a felhasználható terület mindenképpen korlátozva lenne. A Nitrokémia elsődleges célja viszont mégis csak az, hogy a jövőben is legalább ilyen állapotban maradhasson fenn az erőmű, épp ezért a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalnál kezdeményezték az erőmű műemlékileg védetté nyilvánítását  – a papírok már folyamatban vannak. Összességében a műszaki szakmai bejárásokon kívül tehát manapság nem sűrűn van emberi élet az erőműben.

 

Az erőmű jó állapotát jól mutatja a vasúti pálya is.

ml_120105_048.jpg

az alagút szabadba nyíló végén találtunk egy kisebb platós vasúti kocsit, amelyen néhány fahasáb feküdt.

ml_120105_058.jpg

A fotósok közül 2 fel is pattant rá és egy ember (nem 140 kg-os erőemelő, hanem 65 kg-os kerékpáros) gyönyörűen, minden erőlködés nélkül tudta őket tolni – holott a sínek igazán rendszeresen az 1970-es évek legelején lehettek utoljára használva.

IMG_1459.jpg

A betörő talajvíz egyébként ma is szépen el van vezetve a sínek között egy kis vájatban, tehát a rozsda sem eszi meg azokat. Statikusok, építészek által legutóbb 2008-ban volt szemrevételezve az erőmű és ugyan kizárólag a bejárásra tudtak építeni (semmilyen komoly mérést nem végeztek), de megállapították, hogy „az építmény korához képest nagyon jó műszaki állapotban van.” Mivel komolyabban nem is lett a közelmúltban felmérve az erőmű, publikus piaci ára sincsen.

 

Miután 4-5 óra alatt az erőmű teljes területét bejártuk, vezetőinkkel még megnéztük a föld felett található elemeket – ez a kéményen túl kizárólag a szellőzőkürtőket jelenti, amelyek kb. 3 méternyire emelkednek ki a földből. Körbenéztünk még egy kicsit az ipartelepen: láthattunk pontonhidat, platós ZIL-t, saccra kb. 40 éves leselejtezett katonai teherautót (talán rádiós kocsi?)

ml_120105_072.jpg

és egy kisebb, megnemmondommertfogalmamsincsmilyen–típusú és feladatú katonai hajót is. A hatalmas vasbeton elem úgy tudjuk, egy már lebontott víztározó teherviselő váza volt valaha.

ml_120105_071.jpg

Valószínű lett volna még bőven látnivaló, de a terület tulajdonosa, egy roppant előzékeny gentleman jelezte, hogy ’nemkénemánittenfotózni’ és mivel szép lassan az energiánk is fogyóban volt, visszatértünk a Nitrokémia főhadiszállására. Miután egyeztettünk a készülő anyagról, a balatonkenesei pékség érintésével visszatértünk Pestre.

 

A bejárás néhány mondatban:

Összességében annak ellenére, hogy a betegség miatt Budapestre visszaérve már a beszéd is komoly gondokat okozott, hatalmas élmény volt a bejárás. Nem is csak azért, mert mindig jó érzés kiszabadulni a fővárosból és lemenni a Balatonra, hanem mert a vidék múltjának egy fantasztikus, egyedi részletét ismerhettük meg. Különösen érdekes a kontraszt, ahogy az ember elhagyja az unalomig ismert (de imádott) 71-es utat, amihez kizárólag a nyaralások köthetők és pár perc alatt belezuhan az ipari környezetbe, a történelmi levegőbe – bár itt valójában csak az egészen közeli múltról van szó. Szintén jó érzés volt a Nitrokémia Zrt. 2 munkatársának a pozitív, segítőkész hozzáállása - ezt ezúton is köszönjük! Ahogy az látható, egyelőre nem úgy fest, hogy az erőmű a közeljövőben látogatható lesz, egyelőre még csak terv szintjén létezik a helyszín bemutatása a nagyközönség számára. Mindenesetre a körülmények lent most, különösebb felkészítés, átalakítás nélkül is teljesen civilizáltak, így a lehetőség mindenképpen nyitva áll és nagyon reméljük, hogy a jövőben bárki megnézheti az erőművet, aki érdeklődik iránta. 

 

Használd nyugodtan az ilyen-olyan közösségi médiaoldalak gombjait. Kövess minket a Facebook-on is, hogy értesülhess az újabb beszámolókról, ill. ajánljuk a fotóalbumokatVilágháborús óvóhelyre rendszeresen járunk a Csepel Művek területén, bunkertúránk időpontjait itt találhatjátok.

 

A cikk képanyagát készítő fotósok oldalai és további munkái az alábbi linkeken érhetők el:

Mudra László

Tuszinger Károly

Bankó Roland


19 komment

Címkék: balatonfűzfő bunker föld alatt urbex urban exploration föld alatti nitrokémia lőporgyár ipari terület