Cikk: Somogyi Levente

Fotók: Mudra László, Tuszinger Károly

Videó: Bankó Roland

A riport a benne szereplő kép- és videóanyaggal együtt a készítők kizárólagos tulajdonát képezi, az anyag szerzői jogi védelem alatt áll. A forrás megjelölésével a blogbejegyzés és a videóanyag linkje szabadon terjeszthető, de az írás, a kép- ill. a videó bárminemű további felhasználása kizárólag a készítők írásbeli engedélyének birtokában engedélyezett. A létesítmény titkos minősítését 2006-ban feloldották.

A létesítményről további képeket Facebook-oldalunkon, ide kattintva láthatsz. A helyszínről készítettünk egy önálló videóanyagot is (HD, érdemes nagyban nézni):

 

"A titok"

Manapság az emberek többé-kevésbé már írástudók és főképp az internet által iszonyatos mennyiségű információt lehet eljuttatni másokhoz. Ez az alapból csodálatos jelenség viszont néha megbosszulja magát: a nagy számok törvénye alapján idiótákhoz is eljut az információ és sokan el is kezdenek kombinálni (rosszabb esetben írni is), így egyre több legenda/szóbeszéd/összeesküvés-elmélet születik – régi igazság viszont, hogy attól, hogy leírnak valamit, még nem lesz igaz. Ha valami, akkor a hadiipar, az állambiztonság, a totális diktatúrák és hasonló témák ehhez tökéletes táptalajt szolgáltatnak és mivel a föld alá nem látunk be, oda szintén elég sok érdekességet be lehet képzelni. Nálunk is sokféle orbitális nagy hülyeség felettébb érdekes elmélet született ilyen témákban. Mesélnek:

 

(azért lehet ezt értelmes ember módjára csinálni, ill. kommentben/mailben szívesen olvasnánk hasonló idióta legendákról)

Akármilyen röhejesek is az ilyen elméletek, valamennyi igazság-mag azért sokszor akad bennük: 1944-ben valóban gyártottak vadászgépeket a kőbányai pincékben (90 éves szemtanú beszámolójához kattints ide), valóban a Gellért-hegy közeléből irányították egy több szintes föld alatti létesítményből Magyarország vadászvédelmét évtizedeken át stb. Emellett aki egy kicsit is jártas Budapest II. világháborús ostromának a történetében, az tisztában van vele, hogy a Várhegy gyomrában is kell lennie valaminek, hiszen a város német-magyar védelmének a vezetése a védelem erőit valahonnan a Várhegyből irányította. 

Az persze mindig magától értetődő volt, hogy a mindenkori vezetésnek megvannak a maga kis lyukai, na de hol? Mióta csak az emberek felfogták, hogy hogy az információ értékes dolog, az egész világ csurig volt kémekkel. (Ez volt a helyzet egészen a hidegháború végéig - ma már persze nem így van szerencsére, hiszen béke van, szeretet és egyetértés, de nem is olyan régen azok voltak a leggyanúsabbak, akik nem voltak gyanúsak) Épp ezért kevésbé volt tanácsos világgá kürtölni a komolyabb védelmi jelentőségű építkezések helyszíneit, az objektumok részleteit és főbb jellemzőit – főképp nem annak a lyuknak a hollétét, amibe egyetlen kifejezetten potens protontorpedót beleeresztve egy egész űrállomást is el lehetett pusztítani. Az építkezések a legszigorúbb titoktartás mellett zajlottak és a régi öregek, akik még az előző rendszerben szájbefogási nyilatkozatokat írtak alá, sokszor a mai napig nem merik elmondani, hogy mit/hol/mikor építettek/dolgoztak/takarítottak/javítottak – így jobb híján nekünk kellett utánajárni a dolgoknak, hogy mi is van pontosan a budai Vár alatt. Amikor 2011 őszén megkaptuk az engedélyt a bejárásra, több oka is volt, hogy elég lelkesen vártuk a látogatás napját: az ember fantáziáját ugye eleve felkorbácsolja egy ilyen helyszín, azonban a Várhegy alatti objektum leginkább azért különleges, mert azon kevés létesítmények egyike, amelyeket nem csak légoltalmi gyakorlatok alkalmával használtak, hanem élesben is: Budapest 1944/45-ös ostroma idején a védelem német és magyar vezetése is itt volt elhelyezve - erről bővebben később.

 

"Valahonnan a Várhegyből irányította..." - miért pont onnan?

 

A Nagy-Budapestet 1873-ban létrehozó három legnagyobb városból Óbuda és Pest természetes születésű, azonban Buda alapított város volt. Buda létrehozása IV. Béla királyunkhoz köthető, a város a tatárjárás után született meg pusztán katonai megfontolásból. A Várhegy északi végében ekkor már több magyar család is élt (bár házaik önálló települést nem alkottak), IV. Béla pedig Pest elsősorban német lakosságát telepítette fel a Várhegy közepe tájékára – és ezzel egy évszázadokig tartó viszálykodás vette kezdetét. A német és a magyar lakosság évi 365 napban, napi 24 órában ment egymás idegeire és a Várhegyre feltelepült németek hamarosan megszerezték az irányítást a város vezetésében: Buda bírája csaknem 200 évig kizárólag 4 német nagyszülőtől származhatott, a magyar (Helyőrségi-/Mária Magdolna-) templom plébánosa adót fizetett a német (Nagyboldogasszony-/Mátyás-) temploménak stb.

 

Buda robbanásszerű fejlődése a XIV. század elején indult meg: a budaiak nem rajongtak az itáliai származású Károly Róbertért, aki viszont született problémamegoldó volt: Buda megkapta a szabad árumegállítás jogát, hatalmas bevételekhez jutott és gyorsan kialakult kereskedőváros jellege. Az utcákon szinte bábeli nyelvzavar volt: magyar és német mellett olasz, francia, cseh, arab, héber és ezer más nyelvet lehetett hallani: a középkori Buda egy ezerarcú színes forgataggá vált. Sok nemzetiség és sok felekezet élt sokszor párhuzamosan egymás mellett, amiből bőven akadtak összetűzések még békeidőben is, de néha bizony előfordult, hogy félre kellett tenni az ellentéteket és összefogni az ide látogató igazi főellenségek (főképp a turbánosok) ellen. A dicső homo sapiens sapiens leggrandiózusabb találmánya, a háború erősen rányomta Buda történelmére a bélyegét: a várost számtalan komolyabb ostrom érte, hiszen a gazdag kereskedőváros sokat ígérő célpontja volt a térség uralkodóinak, így Buda erődítmény-jellege hamar kialakult. Budát a középkori kódexekben is sokkal gyakrabban emlegették castrum (vár), mint civitas (város) néven: a Magyar Királyság egyik legmasszívabb vára volt, nem véletlen, hogy IV. Béla okleveleiből is többek között a következők maradtak fenn 1255-ből: „a haza védelmére alkalmas több váron kívül kívül a pesti Újhegyen építettem erős bástyákkal körülvett várat, melynek számos lakója van.”

 

Most már másszunk le a föld alá: Buda azon ritka városok közé tartozik, ahol már a légi bombázás megszületése előtt sok évszázaddal kialakult egy kezdetleges óvóhelyi rendszer. A Várhegy legfölső rétege ugyanis egy hatalmas mészkőpaplan, ami az egyik legpuhább kőzetfajta: ha hosszabb ideig érintkezik a felülről bejutó esővízzel vagy az alulról feltörő termálvízzel, szétporlad. Így jöhetett létre a Várhegy gyomrában évmilliók alatt az a hatalmas, természetes születésű (majd ember által tovább bővített) alagútrendszer, amely kiválóan szolgálta a lakosságot.

 

A polgárok békeidőben raktárként használták a több szintes pincerendszert, háború esetén pedig ott rejtették el értékeiket és ott is leltek menedékre. Létezik olyan feltevés is, amely szerint háborúban a védők erőiket a város egyik oldaláról a másikra szintén a föld alatt csoportosították át, de ez valószínűleg csak legenda. Nagyobb csapatokat nem lehetett volna szervezetten mozgatni a keskeny, kanyargós, alacsony belmagasságú és bizonyos helyeken alacsony teherbírású folyosókon, de pl. az Egri csillagokban megírt módszer itt is bevált: az ostromok során a futárok, kémek titkos folyosókon keresztül több irányban is el tudták hagyni Buda városát, ezek a járatok – meglepő módon – a futárfolyosó nevet kapták a keresztségben.

Teltek az évszázadok és a térség tökös királyai egyre nagyobb lelkesedéssel háborúzgattak. A támadók eszközei évről évre egyre komolyodtak, így a budaiak is folyamatosan építkeztek - leginkább föld fölött, de gőzerővel folyt a munka a föld alatt is: a középkortól kezdve folyamatosan építgették a Várhegy alagútrendszerét. Gondosan aláfalazták az instabil részeket, befalazták az esetlegesen felfedezett veszélyesebb járatokat stb. - az igazán komoly, nagyüzemi föld alatti munka azonban a katonai célú repülés elterjedése után néhány évtizeddel vette kezdetét.

 

Miért is volt szükség kormányóvóhelyre és miért pont föld alatt?

Mivel Charles Kinnear mellett akadtak épeszűbb pionírok is, a 20. század elején villámgyorsan elterjedt a repülés jelensége. Az első világháborúban a repülőgépek hatótávolsága és teherbírása még viszonylag alacsony volt, így a hátországokban nem kellett igazán komoly és pontos légi bombázásoktól tartani - a pilóták kezdetben még csak sima tüzérségi lövedékeket dobáltak (úgy ám, kézzel) az ellenséges földi erőkre. A két világháború között azonban robbanásszerű fejlődés következett be a katonai repülőgépek terén és megszülettek a különböző speciális típusok, amelyek jellemzően csak egy-egy feladatnak tettek eleget. A katonai repülőgép legsikerültebb és legnagyobb jelentőségű típusa a nehézbombázó repülőgép lett – ezek már 3.000 km fölötti hatósugárral bírtak, 10-12 fős személyzetük volt (amelyből 5-6 személy lövész volt, akik 10-12 mm-es űrméretű géppuskákkal tudták megvédeni a bombázót a támadó vadászgépektől) és jellemzően 2-3 tonnányi bombát vittek magukkal a bevetésekre. Fantasztikusan megszerkesztett, műszaki szempontból relatíve igénytelen, szinte mindent túlélni képes gyilkos eszközök voltak. 

A 20-as évek környékén még kevesen hittek abban, hogy a légi bombázások ellen egyáltalán lehetséges hatékonyan védekezni (egyfajta jolly joker eszköznek tartották), de szépen lassan kényszerből mégis kialakult a légoltalom fogalma, feladatköre és módszerei az emberi élet és a nagy értékű anyagi javak védelmére, ennek pedig a legnépszerűbb módja az óvóhelyépítés volt. Budapesten a világháborúban számos föld fölötti bunker épült (általában kényszerből, mint pl. a Weiss Manfréd Művekben) azonban az igazán jelentős objektumok mind föld alatt épültek ki. Háborús körülmények között ezek biztosították az állami szervek részére a fizikai biztonságot, a pedig a pénz nem számít (márpedig az állami vezetők életének megmentéséért mi, a nép egyszerű gyermekei mind a mai napig az életünket is odaadnánk, a pénz meg pláne nem lehet kérdés), akkor a képlet egyszerűbb nem is lehetne: ásunk és ásunk és ásunk – minél mélyebbre, annál jobb. 

Magyarország egykori kormányóvóhelye Budapest történelmi magja alatt van: az Alagúttól délre, azzal egy magasságban. A lényegi része 2 hosszúkás vájat: ezek közül az egyik az Alagúttal párhuzamosan, a másik arra merőlegesen helyezkedik el. Ezek 2-2 szintre vannak felosztva, itt kaptak helyet a vezetés számára épített helyiségek: irodák, tárgyalótermek, étkező stb. A felépítés eddig egyszerűnek hangzik (az is), azonban a 2 fő vájatból szinte minden irányban elindulnak kisebb-nagyobb folyosók, lépcsősorok: ezek vezetnek a vészkijáratokhoz, a "főbejárathoz", a hőközponthoz, a garázshoz, a légcserélő rendszer gépeihez, a különböző tároló helyiségekhez (elég sok minden van ugyanis nagyobb mennyiségben raktáron: ivóvíz, ipari víz, üzemanyag, kenőolaj, légszűrő filterek, oxigéntartályok stb.)

Alapvetően tehát az Alagút mellett, a Szent György tér alatt kb. 55 m-rel mászkáltunk, de az objektum kisebb-nagyobb "karjai" egy pókhoz hasonlóan nyújtóznak el minden irányba. 1944-ben egyébként, amikor élesben használták az objektumot, a hasznos, irodai munkára alkalmas helyiségekből jóval kevesebb volt, az Alagútra merőleges vájat ugyanis ekkor még nem állt készen, a hosszabb vájat pedig jóval rövidebb volt még: az objektum az 50-es évek elején lett kibővítve.

A létesítmény felosztásáról annyit lehet tudni, hogy a háborúban a német vezetés volt az alsó szinten, a magyar a felsőn. A későbbi időszakból már jóval több konkrétum maradt fenn: bár a bekerülők közül természetesen mindenki VIP lett volna, az al-VIP emberek itt is el voltak választva a tényleg very-very-important person-öktől. A 120 m-es vájat alsó/felső szintjén a különböző hivatalok kaptak irodákat: Belügyi Hivatal, Honvédelmi Hivatal, Külügyi Hivatal, a Honvédelmi Tanács tagjai, Tájékoztatási hivatal stb... Az igazán nagy nagyfőnökök ezzel szemben a létesítmény rövidebb vájatának alsó szintjén nyertek elhelyezést - a mai alaprajzon ezek szerepelnek itt:

A belső térben, mint minden esetben az óvóhelyparancsnok volt az atyaúristen - itt is volt a parancsnoknak és a helyettesének is egy-egy szobája.

A létestímény axonometrikus rajzábrázolásának egy kis részlete, ahol a 2 fő vájat szintén szépen látható:

(Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián nemrég megjelent könyvében (Budapest a diktatúrák árnyékában) megtalálhatjátok az objektum teljes axonometrikus képét.)

A lelkes bunkervadászok figyelmébe: manapság kár keresgélni olyan aknafedelet vagy éppen alagutat, amin keresztül be lehetne ide jutni: az egykor átjárható folyosók mára viszonylagos biztonsággal (1-3 m tömör vasbeton) le vannak zárva:

Utólagos próbafúrások nyomai:

(természetesen a vészkijáratokon keresztül sem érdemes kívülről megpróbálni bejutni, hiszen elég komoly biztonsági berendezések figyelik az illetékteleneket és ha belépsz, abban a pillanatban már az óvóhely irányítótermében lévő képernyőkön virít a képed)

Ha alaprajzok nélkül mész, a sok különféle irányba tartó folyosó/lépcsősor első alkalommal erősen megnehezíti a tájékozódást:

Az objektum története

 

( a dőlt betűs mondatok az objektumban fekvő hivatalos dokumentumból származnak, amit nem biztos, hogy szentírásnak kell venni!)

1936-39 között építették a légi háborúról szóló elmélet térhódításának hatására, „Alagút-óvóhely” névvel. A háborúra való felkészülés gyorsította az építést, a spanyol polgárháború tapasztalatai szintén a megépítés gyorsítása irányába hatottak. Minden vezető, a háborúban fontos szerepet játszó intézményből (mint: Kormányzóság,Királyi Palota, Miniszterelnökség, Sándor-palota, Honvédelmi Minisztérium, Teleki palota, Külügyminisztérium, Nádori palota) kialakították a lejáratot. Egyéb épületekhez, épületkomplexumokhoz (pl. Sziklakórház) is vezettek vágatok. Mintegy 65-68 munkahely, munkaasztal lett kialakítva, a döntések előkészítéséhez szükséges egyének vonultak le szükség szerint a veszélyes időszakokban. A háború alatt a Koronatanács gyakran tartotta megbeszéléseit az óvóhelyen, most az ülésterem a T4 vizesblokk.

Az objektum egy ideig még a Szent Koronát is védte. A Wikipedia szerint már 1942-től kezdődően itt tárolták a koronázási ékszereket, ezen a linken pedig Vitéz József, a Koronaőrség egykori törzsőrmestere mesél a "Korona a teherautón" c. cikkben a koronázási ékszerek és a kormányzói óvóhely kapcsolatáról - valamint megemlíti a Váralja utca 14. sz. épületet is, amelyről a kormányóvóhelyről forgatott videó elején az öregúr is említést tesz.

Ahogy Magyarország egyre jobban folyt bele a háborúba, az épeszűbb emberek elkezdtek azon agyalni, hogy nem lesz jó vége annak, ha bármilyen nemzetiségű katonai egységek beszabadulnak a budai Várnegyedbe - még ha a dicső katonai hagyományokkal ellentétben nem is alakul ki szabad rablás, maga a harc is erősen veszélyezteti a Várnegyed értékeit. Épp ezért igyekeztek minél több ingóságot elmenekíteni innen: ekkor pont kapóra jöttek a kormányóvóhely kevéssé ismert titkos alagutai, vészkijáratai: ezen keresztül számtalan fontos dokumentumot, műkincset mentettek ki, állítólag még a Magyar Nemzeti Bank aranykészletei is megfordultak a folyosókon.

Az események persze itt is 1944. október 15-én pörögtek fel igazán, amikor is Horthy Miklós proklamációjában végre kimondta, hogy "Ma már minden józanul gondolkodó előtt kétségtelen, hogy a Német Birodalom ezt a háborút elvesztette." Ez 1944 folyamán hónapról hónapra egyre nyilvánvalóbbá vált, és mivel a német vezetés (amely főleg a háború vége felé szinte már egy személyben jelentette Adolf Hitlert) hasonló akcióval már korábban számolt, nem érte őket teljes meglepetésként Horthy lépése. Ekkor már egészen élesben mentek a dolgok, és mivel Hitler utasítása értelmében Magyarországot mindenképpen a szövetségi rendszerben kellett tartani, különböző német egységek gyorsan akcióba is léptek és többek között a kormányóvóhely függőleges lépcsősorát használták fel: az Alagútból ezen keresztül jutottak fel a Várhegy tetejére, ahol is a Honvédelmi Minisztériumnál végül a Koronaőrséggel keveredtek tűzharcba.

Budapest ostroma idején először a német, majd a magyar parancsnokság is beköltözött ide Karl Pfeffer-Wildenbruch (Gosztonyi Péter véleménye szerint a 20. század Hentzi generálisa) és Hindy Iván vezetésével (utóbbinak a valóságban igazán komoly hatásköre nem volt) - és ezzel érkezett el az óvóhely igazi kulcsszerepe.

Ahhoz, hogy megértsük, 1944-45 telén Magyarország történelmének milyen meghatározó eseményei zajlottak le itt, ragadjunk ki néhány mondatot Ungváry Krisztián Budapest ostroma c. könyvéből, amelyben számos Budapestről sugárzott rádióüzenet is megtalálható - ezek mind ebből a létesítményből indultak útjukra:

Karl Pfeffer-Wildenbruch a kitörés előtti negyed óráról: "Az előkészületeket a legnagyobb titokban hajtottuk végre. Nem sokkal a kitörés időpontja előtt utoljára felhívtam az OKW-t (Oberkommando der Wehrmacht) és a 6. német hadsereg parancsnokságát , és közöltem velük szándékomat. Még megvártam, hogy adásomat nyugtázzák, aztán felrobbantottam a központi távírónkat. Ezzel megakadályoztam, hogy a Führer esetleges ellenparancsa meghiúsítsa terveimet. Töprengésre amúgy sem volt időm, az első osztagok máris támadásba léptek."

A kitöréssel egy olyan elkeseredett, pokoli harc indult meg, amely Buda minden korábbi ostromát felülmúlta (pedig volt már néhány meredek csata). A totális káoszt, a pusztítást, a válogatás nélküli, egyoldalú, elmebeteg gyilkolást és menekülést, az állatias ösztönök felszínre törését szavakkal le nem lehet írni. A kitörés február 11-én este 8 óra körül indult meg és a folyamat 2 órával korábban a kormányóvóhelyről leadott utolsó rádióüzenettel vált végleg visszafordíthatatlanná.

(Kép forrása: Ungváry Krisztián gyűjteménye)

A háború után:

A szovjetek csak számba vették, de nem használták az objektumot, 45-ben a Belügyminisztérium vette át az őrzést, de különösebben nem folyt helyreállítás. A hidegháború erősödésével, 1949 végén jutott el a vezetés ahhoz a gondolathoz, hogy a legfőbb grémiumnak meg kell teremteni atomháborús körülmények között is a védelmet, a vezetés lehetőségét és az elrejtőzést is. 1950 és 52 között végrehajtották a rekonstrukciót és a bővítést (…) ekkor lett lezárva a Sándor palotához vezető lejárat. Vass Zoltán vezette, felügyelte az ÁVH-val együtt az építést, amely torzó maradt, mutatja az xxxxxx befejezetlensége. Oka: Vass Zoltán volt kiszemelve a magyar orvosper fő vádlottjának, 1952 decemberében letartóztatták, Sztálin halála miatt pedig nem rendezték meg a pert sem a Szovjetunióban, sem máshol orvos témában.

Ez az időszak légoltalmi szempontból érdekes volt: ekkoriban épült ki (már amennyire...) az a létesítmény, amely "kormányóvóhelyként, Budapest titkos hidegháborús bunkereként" került be a köztudatba. Az F4-est szokták így emlegetni, de alapvetően  2 teljesen más célú létesítményről van szó. Az F4-es (ha rendben elkészül) kb. 2,200 főt tudott volna befogadni és rövidebb bent tartózkodással számoltak - valójában egy tömegóvóhely volt. A kormányóvóhely befogadóképessége ennél sokkal-sokkal (még annál is) kisebb és összehasonlíthatatlanul hosszabb ideig tudta volna megvédeni a benn tartózkodókat - jó ideig akár teljes elzárkózási üzemmód esetén is.

Szabó Balázs fent linkelt (kiváló) írásában is szerepel néhány mondat a mi tetthelyünkre, azaz a P/50 kódnevű óvóhelyre vonatkozóan. A légoltalom számára az MDP Politikai Bizottságának 1957. augusztus 13-i ülése volt az egyik kulcsfontosságú nap, amikor is mind a 2 legendás óvóhely (P/50 és F4) szóba került népünk bölcs vezéreinek találkozóján:

"A Politikai Bizottság 1957. augusztus 13-i ülésén tűzte napirendjére az „F/4 jelű, a pártapparátus védett munkahelyével kapcsolatos” jelentést. (...) Az objektum 6. napirendi pontkénti tárgyalására viszont a pártközpont Gazdasági Osztályának és a BM Légoltalmi Parancsnokságának a képviselői is meghívót kaptak. Lesták javaslatára, mely szerint az építkezést be kellene fejezni, hiszen így, ahogy van, évente súlyos károsodás éri, Kádár János közbevágott: „nagyon sok pénzbe kerül”. Lesták magyarázatképpen kitért a jelentésben is szereplő P/50-es objektum helyzetére. Ez a Vár alatt elhelyezkedő, és 95 %-ig kiépített műtárgy volt, amely a Politikai Bizottság tagjai valamint az állami vezetők elhelyezésére szolgált. A „korábbi vezetés” ezzel egy időben mégis döntést hozott az F/4 megépítéséről is. „Ebben már benne van 34 millió – érvelt az OLP-vezető. Nem közömbös, hogy a 34 millió kárba vész-e, vagy nem.”

(Forrás: Szabó Balázs: F4, a titkos bunker Budapest alatt.)

(Legalábbis elgondolkoztató, hogy egy 1957-es jelentés szerint miért csak 95%-os volt a P/50 kiépítettsége, amikor is elvileg 1952-ben befejezték a komoly rekonstrukciókat és épp az volt az aktív kormányóvóhely. Ha a mocskos kapitalisták váratlanul, de annál határozottabban kezdtek volna el akkoriban seggbe rugdosni minket, valószínű lettek volna olyan tagok, akik kevéssé lettek volna megdicsérve a bizonyos "hiányzó" 5% miatt - de hát az F4-es későbbi sorsa is tökéletesen mutatja az előző rendszer csodálatos szervezettségét, munkamorálját ill. az elvtársak felelősséghez való hozzáállását. Kissé leegyszerűsítve a helyzetet: 1957-ben volt egy félhivatalos kormányóvóhely nagyon félkész, kissé már leromlott állapotban és egy hivatalos kormányóvóhely, amely nem volt 100%-osan készen. Utólag is gratula az illetékeseknek!)

Az 1950-es és 60-as években, amikor az óvóhely valóban az ország vezetőit védte volna, elvileg riasztás után egy órával teljes készenlétben kellett volna állnia mindennek. Ilyenkor persze nem árt, ha mindenki tudja, mi a dolga: úgy tudjuk, ezt évente 2 gyakorlattal biztosították.

Ezután raktárként használták és gépeket tartottak karban BM alkalmazottak. Az objektumot rendőrök őrizték, bódékkal a lejáratoknál. Az üzemeltető állomány rendőr tiszthelyettesi rendfokozatokat hordott. 1967-ben építették meg a felszíni K épületet és 1968-ban települt be a központi harcálláspont. 68-tól Központi Harcálláspont és K3 vezetési objektum, 92-ben K1 objektum, jelenleg K2, azaz kisegítő objektum. 1995-ben a koronázási ékszerek és államisági jelképek tárolóhelye veszélyes vagy különleges esetben. (magyarán hosszú-hosszú ideje csak raktárként használják az óvóhelyet, épp ezért fut jó ideje KAGRA fedőnéven, amely a Központi Anyagraktár rövidítése).

(Kép forrása: fortepan.hu)

Gond: a dokumentumokat, építési rajzokat megsemmisítették, rabokkal építették, lehet, hogy ezeket a munkásokat is megsemmisítették. Ez az utóbbi feltevés jó néhány évezrede már egy folyamatosan visszaköszönő elem rengeteg nagy jelentőségű létesítmény (piramisok/várak/alagútrendszerek stb) történetében, amiről már többször bebizonyosodott, hogy téves feltevés és csak az emberek idegeinek a borzolását szolgálta. Egy ilyen létesítmény építéséhez egyrészt megfelelő szaktudás kellett (amely természetesen raboknál nem volt eleve adott), ill. a legdurvább, paranoid rákosista időkben eleve nem valószínű, hogy az elvtársak a rendszer ellenségeivel építtették volna meg azt az óvóhelyet, ami szükség esetén az ő életüket védte volna (pedig tagadhatatlanul a XX. század egyik leggyönyörűbb pillanata lett volna, ha Péter Gábort/Rákosit/Biszkut stb. maga alá temeti a sok-sok száz tonna vasbeton.) A magam részéről azt sem tartom valószínűnek, hogy szándékosan megsemmisítették volna az építési rajzokat - bizonyos esetekben nem árt, ha azok kéznél vannak. Az persze lehetséges, hogy majd valamikor előkerülnek/véletlenül vagy éppen a helytelen tárolástól károsodtak menthetetlenül stb.

 

A létesítmény "tudása", védőképessége

A háborúban az objektum BBGS minősítésű volt - magyarul fokozottan Bombabiztos, Gázbiztos és Szilánkbiztos, a háború után viszont már megkapta az A, azaz Atombiztos jelzést is.

Gyakori kérdés, hogy a komolyabb óvóhelyek élesben, támadás alatt hogyan is viselkedtek volna, képesek lettek volna-e megvédeni a benn tartózkodókat. Budapest ostromában a Várhegyet nem érte komolyabb bombatámadás (leginkább csak vadászgépek és földi tüzérség támadta). 4,000 font súlyúak voltak a legkomolyabb bombák, amiket ránk dobtak - ha a Szent György tér kap egy ilyen telitalálatot, az objektum mélysége miatt valószínű még akkor sem érte volna komoly kár a létesítményt, csak néhány magasabban fekvő folyosó használatáról kellett volna lemondani. (Mindez pusztán elmélet, hiszen borzasztó nehéz volt 1944-ben ilyen pontosan vetni a bombákat és talán nem is lett volna olyan légierő, amely bevállalta volna, hogy szándékosan Budapest kellős közepébe vessen csaknem 2 tonnás bombákat - nálunk a lakóterületekre hullott bombák leginkább a bombavetés "természetes" szórása miatt hullottak az iparterületek/pályaudvarok helyett a házakra.) Arról viszont, hogy a hidegháborúban egy közvetlenül Budapestre irányuló atomcsapás esetén mennyit ért volna a papíron meglévő atombiztos védelem, még az igazi szakik sem nagyon szeretnek nyilatkozni...

 

 

Az élmények:

Ahogy először megközelítettük a helyszínt, egy pillanatra hatalmas spielernek érezhettük magunkat, ahogy nyílt előttünk a távirányítású kapu, majd begurultunk egy udvarra. Vezetőnk (az egyszerűség kedvéért egy előző post-hoz hasonlóan idézzük ismét Moldovát: "nevezzük a továbbiakban Horváth Ferencnek – nekünk mindegy, neki valószínűleg nem volna az”), Horváth Ferenc már várt ránk. Innentől kezdve Horváthot követtük, ő magyarázta nekünk az óvóhely elrendezését, ő mondta el azokat a sztorikat, amik még a szájhagyomány útján fennmaradtak stb. Horváth először a falon lévő hatalmas táblába beszúrt néhány rajzszög-szerű jelzőelemet, hogy kollégái lehetőleg ne most ejtsék meg az objektum gázzárósági vizsgálatát, majd már tényleg elindultunk befelé a védett légtérbe.

Az objektum irányítótermében sajnos nem készíthettünk képeket és elvileg csak bekukkantottunk oda, de nyilván nem bírtam ki, hogy néhány másodpercre ne üljek bele a parancsnoki forgószékbe. Az ezerszer használt és régen lerágott szlogen ( „az élmény: megfizethetetlen”) ezúttal tényleg az volt: hátradőlsz, előtted egy raklap kamera képe (kicsit Tony Montana-nak érezheted magad), sok tucatnyi kapcsoló, telefon, LED-es visszajelző virít előtted és tudod, hogy a legdurvább hidegháborús időszakban egy éles helyzetben az országot irányító objektumot innen kezelték volna.

Egy kis gépészkedés:

Minden óvóhely célja természetesen, hogy a benn tartózkodók a (lehetőségekhez mérten) minél hosszabb ideig maximálisan függetlenek lehessenek a kinti állapotoktól, így mindenből komoly tartalékok vannak felhalmozva. Annak ellenére, hogy már évtizedek óta nem első lépcsős kormányóvóhely, az objektum felszereltsége még mindig lenyűgöző: még a hatalmas hidegháborús vasbeton légókockák felszerelései, készletei is egyszerűen eltörpülnek a létesítmény műszaki hátteréhez képest, ez egy teljesen más dimenzió.

Az illetékesek kérésére a pontos adatokat nem fogjuk közölni, de az alábbi képen lehet látni, hogy egyáltalán mi is számít lényeges tulajdonságnak, milyen adatokat tartanak nyilván:

Csak egy jellemző adat arról, hogy milyen különbség is van a földi halandóknak készült lakossági/üzemi óvóhelyek/tömegóvóhelyek és az egykori kormányóvóhely között a befogadóképesség terén: az előbbiek tartózkodótereiben általában 06,-1 m²/fő aránnyal lehet számolni, így durván 2 m³ szűrt levegő jut egy emberre - itt ez az arány 26 m³/fő! (ebbe bele van számolva néhány folyosó is, amelyek már a védett légtér részét alkotják, de még ezt tekintve is elég kényelmesen el lehetett volna férni szükség esetén az óvóhelyen).

A 2 dízel aggregátor (Cummins):

Fölül a napi üzemanyagtartály:

Klímagépház:

A légcserélő rendszer csövei:

A szívó-szűrő berendezés szovjet típusú szűrőfilterei.

Oxigéntartályok a teljes elzárkózási üzemmódhoz:

Tápegységek a szükségvilágításhoz:

Központi elosztóterem:

A 4 iparivíz tartály egyike (a víz állítólag ivóvíz minőségű):

A garázs/műhely:

Mindkét bejárás hatalmas élmény volt, amit ezúton is köszönünk Horváth Ferencnek (köszi, L.!) és az egykori Köztársasági Őrezred munkatársainak! Sajnos az objektum történetéről mi elég keveset tudunk, az évtizedek alatt aláírt titoktartási nyilatkozatok tömegei mellett egyébként az is belejátszhat ebbe, hogy Budapest védői 1945 februárjában számos dokumentumot megsemmisítettek vagy elástak, amire pedig a szovjetek ráakadtak, jó eséllyel szintén megsemmisültek/WC papírnak lettek használva/esetleg a mai napig Moszkvában vannak, ahol a katonai tárgyú iratok jó része még az orosz hadtörténészek számára sem hozzáférhető. Lesznek még a helyszínről publikációk, így jöhetnek további történetek: a Falanszter blog szerzője a mi szervezésünkben járt lenn, hamarosan ő is jön egy írással, ill. egy építészmérnök is dolgozik egy komoly szakmai anyagon.

Tény, hogy mivel 1950-ben helyreállították, átalakították és azóta karbantartották az objektumot, az eredeti, 40-es évekbeli atmoszférából nem sok maradt – így összességében a színvilág, a berendezési tárgyak miatt inkább úgy érzi az ember, mintha egy SZOT üdülőben járkálna. A helyszínen 1944-45-ben viszont olyan események, megbeszélések, rádióadások zajlottak le, amelyek Magyarország sorsára óriási hatással voltak és az itt lejátszódott folyamatok nagyon erősen okai voltak Magyarország 1945-1990 közötti időszakának. Hazánk sorsa persze sok dologtól függött és ha a keleti fronton számunkra is sikeresebben alakultak volna a dolgok, akkor valószínű csak más, de semmiképpen nem jobb lett volna Magyarország jövője, sőt... Gosztonyi Péter már idézett Légiveszély, Budapest! c. könyvében szerepel egy interjú, amit a történész Edmund Veesenmayer-rel készített, aki Németország magyarországi nagykövete volt 1944/45-ben - ő mondja, hogy a Harmadik Birodalom győzelme esetén "Kelet-európai államszövetséget hoztunk volna létre, csúcsszervezetet, amely gazdaságilag a 80-90 milliós Német Birodalomhoz tartozott volna", ill. hogy "a nacionalizmus veszélyes játék, amit el kell venni a gyerek keze ügyéből."

"Kormányóvóhelyekről általában" (továbbra is a szerző, Somogyi Levente magánvéleménye): Nem szükséges menetből felháborodni kormányóvóhelyek létén egy "mindez az ÉN adóforintjaimból?!"-lal. Tökéletesen normális dolog, hogy egy ország mindenkori vezetőinek a rendelkezésére állnak komoly életvédelmi létesítmények. Hogyha odáig fajul a helyzet, akkor az ország vezetői egy lepukkant kis légópincéből vagy egy mobil vegyvédelmi sátorból természetesen nem fogják tudni irányítani az országot (más kérdés, hogy X ciklus alatt kit is védene meg az óvóhely, konkrét embereket utálni természetesen szabadon lehet és ajánlott). Egy ország éves költségvetésében nyilvánvalóan elenyésző összeg néhány hasonló létesítmény fenntartása és minden kicsit is józanul gondolkodó ember beláthatja, hogy gáz esetén komoly, saját energiaellátással/kommunikációs rendszerrel stb. felszerelt vezetési pontok nélkül az egész ország lényegesen hamarabb válna kezelhetetlenné. A P/50-nel kapcsolatban csak annyi a gond, hogy több mint valószínű, hogy a nyugati hatalmak már 1945-1946 környékén az óvóhely szinte minden lényeges adatát ismerték - többek között a disszidált katonák/mérnökök által. Hiába építették át, hiába erősítették meg, ha az illetékesek egy esetleges III. világháborúban pontosan tudták volna, hogy hol keressék az MDP vagy később az MSZMP vezetőit, akkor valószínű utóbbiak sem vettek volna mérget arra, hogy ép bőrrel, vagy legalábbis bilincs nélkül kerülnek ki ismét a Várhegyből - magyarán az óvóhely már 1945-ben dekonspirálódott és kevéssé volt nyerő ötlet beleölni a kibővítésébe és a modernizálásába a (nem kevés) lóvét.

Ha tetszett a cikk, használd nyugodtan az ilyen-olyan közösségi médiaoldalak gombjait. Kövess minket a Facebook-on is, hogy értesülhess az újabb beszámolókról, ill. ajánljuk a fotóalbumokat. Világháborús óvóhelyre rendszeresen járunk a Csepel Művek területén, bunkertúránk időpontjait itt találhatjátok.